Társfüggő strucc

tarsfuggoseg-itube-hu

Ma már tudom, hogy az egyre szaporodó jeleket sokáig nem vettem komolyan. Bár már kezdett valami motoszkálni az agyamban, de még hosszú út állt előttem a felismerés kátyúin át a beismerésig. Elhittem a saját hazugságaim mert az megnyugtató volt számomra. Mintha struccként funkcionáltam volna. Hagytam, ahogy egyik kedvenc Beatles dalom címe mondja: Let it be.

A házasságkötésünk előtt picit több, mint egy évig laktunk egy nagy városban, egy parányi 25 négyzetméteres lakásban. Amennyire lehetett, otthonossá tettem azt az egy szobát, főzőfülkét és zuhanyozót. A sivár körülmények ellenére nagyon jól éreztük magunkat, én legalábbis ezt hittem. Előző kapcsolatunktól érzelmileg viszonylag jól, de anyagilag rosszul búcsúztunk el. Ennek ellenére volt annyi pénzünk, amiből nemsokára egy nagyon alkalmi vétellel szép, nagy lakást tudtunk venni. Az eladó hirtelen özvegysége kényszerhelyzetbe hozta őt, mi pedig azonnal tudtunk fizetni. Az ő tragédiája lett a mi szerencsénk, de emberileg nagyon sajnáltuk azt az asszonyt.

Beköltöztünk a napfényes otthonunkba, és még bútorra is maradt pénzünk. Szépen kialakult a családi fészek, aztán minden pompa nélkül összeházasodtunk. Rajtunk kívül csak a tanúink és az anyakönyvezető volt ott a teremben. Az igazi esküvőn viszont hatan voltunk: mi ketten, két tanú, az eskető pap és az Isten. A két esemény között 5 hónap telt el.

Szinte hihetetlen volt a boldogságom, úgy éreztem ezt semmi nem veheti el, legfeljebb a halál, de azt még túl korainak éreztem. Volt munkánk, viszonylag jól kerestünk és tudomásom szerint testileg-lelkileg egészségesek voltunk. Nos, ez utóbbi hatalmas tévedés volt. Egészség?? Ami az “állami” esküvőnk után 8 nappal történt, semmiképpen nem tartozik az ép ész kategóriájába.

Kellemes nyári este volt,  azt hiszem csütörtök, de mindenesetre munkanap volt. K. elment sétálni. Egész nap intenzív szellemi munkát végzett, azt mondta ki kell szellőztetnie a fejét. Nem láttam ebben semmi különöset. Talán fél órányi mászka után hazajött, kint már sötét volt, a nappaliban égett a csillár, szépen megvilágítva az éppen alatta elhelyezett bordó huzatú ülőgarnitúránkat.

K. leült az egyik fotelba és nem szólt semmit, nézte a hatalmas szőnyeget, amin egykor talán tevék is császkáltak. Ahogy fürkésztem az arcát, kicsit fáradtnak tűnt, vagy talán még mindig a munka járhatott a fejében – nem tudom. Mint ahogy azt sem értettem, hogy miért kezd remegni a gyomrom, miért tört rám baljós előérzet. Kérdeztem K-tól, hogy milyen volt az esti park, jólesett-e neki a séta.

“Váljunk el.” – mondta, olyan egyszerűen, könnyedén, természetesen, mintha negyven évnyi házasságnak akart volna békésen véget vetni. A felelete áramütésként ért; valami iszonyatosan erősen lefele húzta egész testem a padló fele, de ugyanakkor mozdulni se tudtam. Megnémultam, szerettem volna megkérdezni, hogy tudja-e mit beszél, de eltelt pár perc mire erre képes voltam. Ez a két szavas válasz szörnyű kérdéseket vetett fel. Mi történt a parkban? Szeretné visszakapni a “régi” életét? Talán megbánta, hogy kilépett a volt neje és a gyerekei életéből? Hirtelen kiábrándult belőlem?  Aznap este többet nem beszéltünk. Mindez 192 óra házasság után.

Ha már akkor alkoholbetegnek tartottam volna őt, esetleg találtam volna elfogadható magyarázatot a történtekre. Akkor azt is megértettem volna, hogy másnap már szinte nem is emlékezett az egészre, és csak annyit kért, hogy ne haragudjak, hülye volt és nem tudja miért mondott ilyen “baromságot”. A lelkemet megviselte az a bizonyos két szó, de a szeretetemet nem gyengítette. Erre az erős érzelmi kötelékre a későbbiek során még inkább szükségem volt. Azonban nagy hibát követtem el azzal, hogy félretettem magam, minden idegszálammal és cselekedetemmel K. jólétét akartam szolgálni, őt helyeztem előtérbe. Lefokoztam magam másodrendű társsá. Mint egy strucc, homokba dugtam a fejem. Úgy, ahogy egy rendes társfüggőhöz illik – csakhogy akkor még ezt a szót távolról sem ismertem.

Bár 22 éve történt, de ez az élmény időnként még fel tud kavarni, a bordó fotel is megvan és néha eszembe juttatja azt az estét. Milyen buta dolog, hogy az a bútor darab érzelmeket vált ki belőlem. Azóta K. már elmesélte, hogy akkor este séta közben – vagy inkább séta helyett – a sarki kocsmába ment, és utána nem tudta mit beszélt. Mégsincs szaga a vodkának?

Őszintén szólva jobb lenne valahogy ezt elfelejteni, de azt a két szót nem tudtam elég mélyre ásni az agyamban, a szívemben. A megbocsájtáson már túl vagyok, de a felejtés nem megy. Ezen még dolgozni kell, hogy ha nem is felejtek, de legalább a rossz érzésem múljon el. Ezen kívül még kettő olyan eset történt, amelyeket valóban fel kellene dolgoznom és kiirtani magamból a velük kapcsolatos utálatot. Az igazi az lett volna, ha akkor ezt valakivel azonnal, alaposan ki tudtam volna beszélni,  mint ma egy szponzorral az Al-Anonban. Furdal a lelkiismeret, mert az elmúlt 8 józan év alatt annyi, de annyi jóvátételt kaptam! Hát igen, egy lépéssel nem lehet mindent megoldani. Ezért van tizenkettő!

Lejegyezte: Anonima