Csak a mai nap

csak-a-mai-nap-itube-pont-hu-blog

Csak a mai nap – ez jár a fejemben amióta megtudtam, hogy egy nagyon kedves barátunk kórházban van, kritikus állapotban. Alkoholbeteg, de a mostani állapota nem a szesz miatt keletkezett. Közel 4 éve él józanul. Minden órában gondolok a feleségére, akivel bőven volt mit megbeszélnünk közös sorsunkból adódóan. Most fizikailag távol élünk egymástól, de a lelkem mellette van. Szemeim előtt szinte látom, ahogy sápadt arca még fehérebbé halványult, törékeny teste még sérülékenyebbé vált, amint férje miatt aggódik. Biztosan ő is azért imádkozik, hogy csak a mai nap, csak az teljen el, és aztán a következő, majd az azutáni – és egyszer a férje majd rendbe jön. Ismét győzni tud.

Csak a mai napnak legyen vége – hányszor mondogattam ezt én is még ott, a nagyvárosban, ahol sok az utca, sok a kocsma, az éjjel-nappali kis boltocska. Ahol a fali reklámok lépten-nyomon az egészséghez szükséges vörösbort hirdették, a bulikhoz tömör gyönyört igérő tömény italokat, az élet habos oldalát, a vöröskereszttel ellátott cimkéjű keserű „gyógylikőrt”, a tölgyhordóban érlelt denaturáltszesz szagú jégkockára öntött „biznisz-men” italt. Persze mindez, csak így, utólag tűnik fel, most bosszant az erőszakosságuk.

K. alkohobetegséghez vezető útja most már szinte ordító jelekkel volt kirakva, de süket és vak voltam, a jeleket változatlanul nem vettem észre. Pedig már dörömböltek és én még mindig képes voltam más „racionális” magyarázatot keresni és találni.

Egyik este a bordó fotelban olvastam. K. a nappaliban az asztalnál nekem háttal ült és írt. Mindketten eléggé elmélyültünk a tevékenységünkben. Egyszer csak egy huppanásra figyeltem fel. A társam egyszerűen lefordult a székről. Úristen! – mi történhetett? Felemelni nem tudtam, csak azt néztem meg él-e, van-e pulzus a nyaki verőérben. Volt.

Pár pillanat múlva már próbált feltápászkodni, nagyon sápadt szürke arccal és remegő kezekkel kitapogatta a széket és visszaült. Én közben a mentőket tárcsáztam, ami neki persze nem tetszett – de a mentős diszpécser már felvette, nem volt már visszaút. A kiérkező mentőorvos nagyon kedves volt, egy gyors fizikális hasi vizsgálat, vérnyomás mérés, majd elhangzott a verdikt: “az úrnak hirtelen felment a vérnyomása”.

Adott valami tablettát, aztán elrakta az üvegcsét, a fonendoszkópot, vérnyomásmérőt és elindult. Az ajtóban búcsúzóul, nagyon halkan azt javasolta, hogy sürgősen kellene egy alapos orvosi kivizsgálás. Valami furcsa sajnálatot láttam a szemében. Így utólag azt hiszem kitapintotta “az úr” megnagyobbodott máját.

Mindenesetre K. helyrejött, kapott vérnyomsácsökkentőt, én pedig megnyugodtam, hogy a családjában gyakran előforduló magas vérnyomás vitte padlóra. Majd a gyógyszerek úgyis egyenesbe hozzák a dolgot, nincs itt semmi probléma, nyugtattam felzaklatott lelkemet. A kapott tabletta jó lett a vérnyomásra, de hát ki tudta akkor, hogy az igazi ok ellen nincs orvosság.

Megnyugodtunk, tovább teltek napjaink, ürültek a borosüvegek, este vidám volt a hangulat. A nagy örömködésre K. egyre többet sétált egyedül, mondván az jót tesz a szervezetnek, és séta közben jól tud gondolkodni, mert akkor másra nem kell figyelnie. Ezért aztán sosem ajánlottam, hogy vele megyek. Mekkora mázli!

Micsoda hazugságokra kényszerítettem volna ha én is el akartam volna kisérni! Hiszen ő valójában a kocsmába ment inni, csak ez akkor még nem volt olyan egyértelmű. Nem is értem, miért nem volt cigarettafüst szaga, amikor hazaért?

Jó ég! Látjátok a fogalmazást? Visszaolvasva az előző bekezdést mi is áll benne “…hazugságokra kényszerítettem volna…”?! No lám, megszólalt az igazi társfüggő, mert akkor úgy éreztem, hogy én lettem volna az oka ha ő hazudik, én erőltettem volna rá egy ilyen csúnya megoldást.
csak-a-mai-nap-delirium-itube-pont-hu-blog
Nagyon rövid idő után bekövetkezett az újabb “csak a mai nap” élményem. Azt hiszem az volt az első olyan eset, aminek kapcsán komolyan felmerült bennem az alkohol szerepe.

Szombat, késő este volt, az ágyban olvastunk. Egyszer K. felkelt és kiment, gondoltam meglátogatja a fürdőszobát elalvás előtt. (Éppen eleget sétált aznap, de kora délutántól már otthon volt. E tény jelentőségét akkor még nem ismertem.) Sokáig nem tért vissza, és kint nagy csend volt. Egy életem, egy halálom megnézem mi van – gondoltam és kikászálódtam a paplan alól.

Az L alakú, sötét előszoba hosszabbik végén, a bejárati ajtó előtt állt K. és sírt. El nem tudtam képzelni mi történt, mi kavarta fel ennyire ezt a felnőtt férfit. Átöleltem, és kérdeztem mi a baj. Ő fejét a vállamra hajtotta és hangosodó, el-elcsukló hangon azt válaszolta, hogy nagyon fél. Fél az idegenektől, akik itt mászkálnak a lakásban. Visszavezettem az ágyba és próbáltam megnyugtatni, bár én magam is kellően fel voltam zaklatva a megmagyarázhatatlan esemény miatt.

K. hallucinál, ez világos. Mitől? Mi zajlik az agyában? Elkezdtem én is félni, rettegtem az éjszakától, milyen lesz a folytatás. Hamar kiderült. Rángatózás, szájból sugárban ömlő vér, mentők, hadakozás a mentőorvossal, sziréna, kórház, hajnali folyosó, ideggyógyász. Csak a mai nap, csak ezt élje túl.

K. delirált, mert délután már nem ivott. Valamit biztosan érzett, amiért aznap hamar befejezte a “sétáit”. Talán túl sok volt a szesz a szervezetében, bár ez nem látszott rajta. Azt viszont nem tudta, hogy a megvonási tünetek kemények, akár halálosak is lehetnek. Bennem összeállt a kép: rendszeres ivás otthon; erős igény az egyedüli, gyakori, rövid sétákra; hangulatingadozás; pánik érzés; eszméletvesztés. Na mi ez?

Velem törődött-e valaki? Kettő embert, mindössze kettő embert érdekelt, hogy én mit érzek, hogy vagyok. Ma már tudom, nagy hiba volt magamban tartani a valóságot,  “csak a mai nap” elmúlásáért reszketni.  Akkor még mindenki a kórházban fekvő beteget sajnálta, pedig ő jó helyen volt – bár a számára legjobb helyre, az A.A.-ra csak jó sokára talált rá.

Lejegyezte: Anonima