Pszichiáter receptje az alkoholizmusra

psziciater-alkoholizmus-kezelese-itube

Igen, jól olvastad a címet: a pszichiáter receptje az alkoholizmusra és nem az alkoholbetegség ellen. Pedig csak kettő betűt kellett volna felírni a vényre: AA. A miérthez picit vissza kell menni az időben.

Miután K. felépült a delériumból, szervezetét és vérnyomását helyrehozták az ideggyógyászaton, megint nagyon hibás döntést hoztam. Az ötlet az enyém volt, de K. örömmel belement. Tévesen azt feltételeztem, hogy ha elköltözünk másik helyre, az új környezet majd megújít minket is. Nagyon fals gondolat volt az, hogy a költözéssel a bajainkat ledobhatjuk magunkról, mint egy megunt szűrt, és otthagyhatjuk a pusztában.

Az volt az elméletem, hogy ha elköltözünk K. annyira szeretett szülőfalujába, akkor a sok kellemes régi emlék, az ott élő távolabbi családtagok, ismerősök hatására majd kevesebb alkoholt iszik. Az ötlet megvalósulásához 1-2 év kellett, mert az ősi családi ház tulajdonjogát meg kellett szerezni és az épületet fel kellett újítani.

Ó, én balga! Micsoda örömmel vetettem bele magam a szervezésbe, egészen belelovaltam magam, hogy majd ott milyen jó lesz mindkettőnknek. Még az sem nagyon zavart, hogy nem tudtam elképzelni én hol fogok dolgozni. Azonban a Felsőbb Erőm ebben is segített egy szilveszter délutáni telefonhívás formájában. Felhívott a leendő főnököm, hogy az állásra jelentkezők közül engem választott és szeretettel vár a csapatba.

Nyárra a ház felújítása is elkészült, költözés sikeresen lezajlott, és én kitárt lélekkel vártam a nagy katarzis élményét. Lestem a varázslatot, vajon mikor jutunk odáig, hogy K. kevesebbet fog inni. Megint csak vele foglalkoztam. A régi bűn!

A csoda pedig elkerült: nemhogy csökkent volna a kiürült piásüvegek száma, hanem egyenesen nőtt! Ugyancsak gyakoribbá váltak a kórházi “kiruccanások” is, amikor K. pár napos bentfekvésre kényszerült a 40 kilóméterre levő kórház addiktológiai osztályára.

Egy ilyen alkalom “elbocsátó szép üzenetének” átadása során kaptunk egy nevet és címet. Egy női pszichiátert ajánlott a kórházi pszichológus, aki szerint jót fog tenni K-nak ha rendszeres kezelésre jár majd az illető hölgy magánrendelőjébe.
Addigi tapasztalataim ugyan nem tettek a lélekbúvárok rajongójává, de hát a tervek szerint nem nekem kellett volna oda járnom, amúgy pedig bármire hajlandó lettem volna, hogy K. megváltozzon.

Igen! Nem elírás, jól olvastad! Én tettem volna meg bármit, hogy ő megváltozzon. Elképesztő ostobaság; más viselkedését sosem, a magamét viszont igenis meg tudom változtatni.

A pszichiáterrel való első találkozásunk után a fehérnél is haloványabbá váltak a reményeim. Egy alacsony, halk szavú, világos hajú hölgy várt minket egy kórházi irodához hasonló apró szobában. A “kezelőt” majdnem megtöltötte a 3 legnagyobb bútordarab. A bejárattal szemben terült el az íróasztal, mögötte egy, előtte két szék. Az egyik fal előtt húzódott egy világos bútorlapból készült, könyvekkel telezsúfolt üvegajtós szekrény, vele szemben pedig egy fehér műbőrrel bevont ágy állt. Az íróasztal szélén elhelyezett zöld növények ellenére ridegnek tűnt a helyiség, ugyanakkor majdnem felnevettem, mert elképzeltem amint K. ott fekszik a műbőr ágyon és folyik a terápia. Utána meg a pia…

A pszichiáternő váltott velem pár szót, aztán arra kért, hogy menjek el, majd 45 perc múlva lesz vége a foglalkozásnak. Kimentem az épületből, elég ramaty volt a környék így inkább visszaballagtam és leültem a homályos váróteremben. Egyedül voltam. A rendelőből időnként hangfoszlányok szűrődtek ki, hallottam, amikor K. beszélt, de érteni nem lehett semmit.

psziciater-alkoholizmus-kezelese-2-itube
Közben azon gondolkodtam, vajon K. elmondja-e majd nekem, hogy miképpen zajlott a “kezelés”. Annyira nem tudtam elképzelni, hogy a páromnak – egy egzakt tudományt művelő embernek – hogyan lesz képes a pszichiáter segíteni. Mit kér tőle, mivel indokolja a kérését, tudja-e ellenőrizni a megvalósulást? Mennyire lát bele a lelkébe, a fejébe?

Végül nyílt az ajtó, K. kijött és elindultunk a kocsihoz. Útközben nem volt bőbeszédű, én pedig nem mertem kérdezősködni. Valójában pozitívnak tartottam a csendet, úgy gondoltam, hogy valamit csak mondhatott az a pszichiáternő, hátha K. most éppen azon elmélkedik. Szótlanul csak a Xanax receptet nyomta a kezembe. Meg sem lepődtem.

Egy hét múlva ismét “jelenés” volt, ekkor már csak sofőrként aktívkodtam. Természetesen a pszichiáterrel való “terápiás szekciók”-hoz a páromnak általában bátorságot kellett gyűjtenie, amihez valamilyen alkohol formájában jutott hozzá. Ilyenkor én vittem el autóval. Teltek múltak a hetek, gyűltek a receptek. Legalább a Xanax elmaradt, de különböző homeopátiás bogyókról szóló vényeket kellett kiváltani és ezeket a “nem orvosságokat” K-nak szigorú sorrendben és időrendben bevennie.

Zöld, sárga, fehér, egészen parányi bogyók keskeny sárgás üvegcsékben sorakoztak otthon a vérnyomáscsökkentők és antidepresszánsok mellett. Volt köztük hányingerre való, elvileg nyugtató, hangulatjavító meg ki tudja mire való. A kemikáliák fogytak, de nem láttam semmilyen kedvező változást a párom viselkedésében, pedig általában minden héten részt vett egy ilyen szeánszon. Csak akkor nem, ha túl sok bátorság folyt belé az út előtt.

Az egyik foglalkozásra K. egyedül ment, autóval. Nagyon örültem, hogy nem ivott, képes volt vezetni. (Ha tudtam volna a valóságot…) Mindenesetre este elmondta, hogy aznap családfakészítés volt a program. Ma már nem emlékszem pontosan mi volt a teljes feladata, de fő elemként az őseit kellett összeírnia. Amikor ezt meghallottam nem tudtam, hogy sírjak, nevessek, vagy dühöngjek.

Komolyan azt képzeli az a pszichiáter, hogy a családfa elkészítésével egy alkoholbeteg majd józan életre tér át? Azért fogja az ivást abbahagyni, mert rajzon látja majd, hogy az elődei között is sokan ittak? Ábra nélkül is tudja, hiszen ő adja az információt! Amúgy pedig nem mindegy, hogy miért iszik? Nem az ok az érdekes, hanem e szörnyű életmódon való változtatás a cél. Én akkor ehhez nem rendelkeztem elég ismerettel, de úgy tűnik a “szakember” sem.

Az örökös receptjeivel valójában az alkoholizmust írta fel a pszichiáter egy képzeletbeli vényre. A bogyókkal, a többi gyógyszerrel azt a fals képzetet keltette a betegben, hogy jó úton halad, hiszen minden áldott nap beszedi a maréknyi vegyszert, amitől majd minden jó lesz. Pedig csak kettő betűt kellett volna felírni a receptre: AA.

Most már tudom, mennyire felesleges időtöltés volt a páromnak egy éven át hetente hallgatnia a sehova nem vezető beszélgetéseket, szednie a porokat, önámítania magát. A kórházi pszichológus és a pszichiáter is azt hajtogatta, hogy igyon kevesebbet! Ha lett volna fogalma a lélekbúvároknak az alkoholbetegségről, akkor pontosan tudták volna, hogy éppen ez a baja a betegenek: NEM TUD kevesebbet inni, mert alkoholbeteg. Ha valódi szakemberek lettek volna, akkor a patika helyett az AA-ba küldték volna. Azonban egyik sem tette. Örök kérdés számomra, hogy miért. (Talán a számla nélküli magas óradíj? Jujj, de csúnya dolog ilyet feltételezni!)

Azt vallom, ha a pszichológus vagy a pszichiáter nem tud az AA-ról, akkor ne foglalkozzon alkoholistákkal. Ha viszont tud, de mégsem hozza szóba, akkor meg erkölcstelen. Azt is elfogadom, ha a pszichológus vagy a pszichiáter személy szerint nem hisz az AA-ban, de amikor mindkettőjüktől pár száz méterre működik egy AA csoport (pedig ők ötven kilóméterre dolgoznak egymástól) akkor ne a saját hitük döntsön, hanem tárjanak fel minden lehetőséget. Nem tudhatják kinek mi a hasznos.

Az én tapasztalatom szerint csak olyan pszichológushoz vagy pszichiáterhez szabad járni, aki ismeri az AA-t, hallott az Al-Anonról, vagy saját maga alkoholbeteg. Bár számomra a nagy kérdés az, hogy e két csoport mellett érdemes-e, kell-e a lélekbúvár. Ők honnan tudják, hogy valójában mit érez egy alkoholbeteg? Ismétlem, a véleményem a saját tapasztalatomon alapul, nem akarok senkit megbántani.

Mit kellett volna tennem? Egy napló vezetése biztosan jót tett volna, mert láthattam volna a vissza-visszatérő motívumokat, felismerhettem volna a sémát. Feleslegesen vártam az ugyanúgy ismétlődő eseményektől más-más eredményt és legalább amíg a naplót olvasom magammal foglalkozom. Házi pszichiátria.

Lejegyezte: Anonima