A legmélyebb pont alatt

koccintas-a-halallal

Igazad van, ellentmondásos a cím. Amikor a párom alkoholizmusának életben tartásában elértem a legmélyebb pontot, biztos voltam abban, hogy nincs tovább. Sem neki fizikailag, sem nekem lelkileg. Igen, az alkoholizmusát is életben tartottam azzal, hogy őt segítettem. Hazudtam az “érdekében”, átvállaltam a feladatait, hetente pszichiáterhez fuvaroztam, rendszeresen bevittem a kórházba. Egy ilyen utóbbi eset volt a majdnem legmélyebb pont.

Akkor tudatosult bennem, hogy részben meg kell szabadulnom a kínzó lelki tehertől és beszélnem kell a főnökömmel. K. olyan mértékig leitta magát, hogy szinte teljesen magatehetetlen lett. Ilyen szintre még sosem töltötte fel a belső alkohol tartalékát. Elnehezedő testét egyedül nem tudtam volna a kocsiig elvonszolni és onnan a 45 km-re levő kórházba bevinni. Valakit muszáj volt segítségül hívni.

Ez a szörnyű feladat ismét szegény apósomnak jutott, akinek az érzelmeiről való tanakodást egyszerűen félretettem, az már túl sok lett volna nekem. Felhívtam őt telefonon, persze azonnal tudta, hogy megint baj van és 15 perc múlva már ott is volt nálunk. Orvosként azonnal látta, hogy a fiát gyorsan kórházba kell vinni.

Én vezettem, ő pedig figyelte elsőszülött gyermekét, aki üveges tekintettel félig elnyúlt a hátsó ülésen. Úgy nézett ki, mint egy lélegző halott. Amikor végre megérkeztünk a kórházba, igyekeztem a bejárathoz a lehető legközelebb parkolni. Apósommal megegyeztünk, hogy én megpróbálom betámogatni K-t, ő pedig kinyitja az ajtókat, amiből volt egy csomó. Apósom akkor  már elmúlt 70 éves . Mint egy ősasszony, úgy vonszoltam a férjemet a végtelennek tűnő folyosókon át az ügyeletes szobáig.

A kórházban szomorkás mosollyal ismerősként üdvözöltek bennünket. A páromat nem tudták kikérdezni, de erre talán nem is volt szükség, a számítógép mindent elárult. Átadtam a TAJ kártyáját, majd apósommal együtt kiküldtek minket a folyosónak a csapóajtón túl levő várakozó részére. Ott ücsörögtünk, beszélgetni egyiküknek sem volt kedve. “Szörnyű, szörnyű” – apósom időnként ezt ismételgette, én pedig fejbólintással fejeztem ki egyetértésemet.

Vagy negyed óra telt el, amikor egy fiatal orvosnő kijött hozzánk és azt mondta bemehetünk a férjemhez ha akarunk. Megadta a szoba és ágyszámot. A kórterem a kórház számomra eddig ismeretlen részén volt. Külön bejárata felett “Szubintenzív Osztály” feliratú tábla függött. Ha lehet, még jobban összeszorult a gyomrom, és apósom is ijedtebbnek tűnt.

Beléptünk a hatalmas kórterembe, ahol az ajtóval szemben, egy sorban állt vagy tíz ágy. Mindegyikben lepusztult alakok feküdtek, az egyikben az én kedves férjem, megkötözve, bepelenkázva, benyugtatózva, szürke arccal. Iszonyatos látvány volt. Az emberi méltóság teljes hiánya.

 

leszijazott-alkoholista-beteg
Szerettem volna lefotózni, hogy egyszer majd megnézhesse a pöcegödröt, ahova az alkoholizmus süllyesztette. Vajon lesz-e egyszer? Amikor a párom észrevett láthatóan felismert, majd elkezdett nehezen érthetően mormogni, hogy azonnal vigyem innen haza, ő itt nem marad egy percet sem. Ezek szerint érzékeli az eseményeket? – kérdeztem magamtól. Összeszedtem minden erőmet, hogy ne kezdjek el bőgni. “Nem viszlek haza, itt kell maradnod.” – válaszoltam számomra is meglepő határozott hangon.

A sajnálattal, aggodalommal egyszerre undort is éreztem. Ez a férfi az én férjem? Ez a bepelenkázott, leszíjazott pasas az én szerelmem? Ezzel az alakkal alszom egy ágyban? Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon ebben a pillanatban ő, az alkoholista mit érez? Tényleg tudja-e, hogy most nem segítek, nem viszem el, a búcsú után nélküle indulok haza. Tudja-e, hogy nem ellene, hanem érte cselekszem? Azért imádkoztam, hogy legyen ez a mélypont és legyen hajlandó segítséget kérni az alkohollal kapcsolatos problémáira. Mindenféle gyógyszerek, infúziók hatására tíz nap alatt a szervezete rendbe jött, mármint a körülményekhez képest. Mindenesetre a kórházat elhagyhatta.

Míg ő bent feküdt a szubintenzív osztályon, megtettem egy nagy lépést a saját magam érdekében. Már a munkahelyemen nagyon feszülten tudtam csak működni, rettenetes energiát vett el az önfegyelem. Egyik reggel bementem a főnökömhöz és megkérdeztem mikor beszélhetnék vele pár percet magán ügyben. “Most, azonnal” – szólt a válasz. Nagyon megrémültem, mert erre nem számítottam, nem voltam felkészülve előre megfogalmazott mondatokkal.

Becsuktam az ajtót, leültem egy székre és el akartam kezdeni beszélni. A fojtogató sírástól ez elég nehezen ment, így aztán egyszerre tört ki belőlem a panasz áradat, hogy a férjem alkoholista és már nem bírom tovább. Elhüppögtem, hogy nyilván ő is látja, hogy az utóbbi időben lényegesen idegesebb vagyok és ennek ez az oka, már nagyon nehezen tudok uralkodni magamon. A főnököm rám nézett és teljesen együttérzően azt felelte “Nagyon sajnállak, ismerem a helyzetet, az én családomban is van alkoholista.” Azt is hozzátette, hogy ha bármiben segíthet szóljak nyugodtan és a szabadság miatt ne aggódjak. Ezzel a beszélgetéssel hatalmas kő esett le a szívemről. Megint megerősödött bennem a hit, hogy nem szabad titkolni, hazudozni, bizonyos helyzetekben igenis el kell mondani, hogy mi a baj. Bárcsak előbb tettem volna meg!

A szubintenzíves kaland után egy darabig óvatos duhajkodásban múltak a napok, hetek. Aztán fokozatosan megint megszaporodott a hosszúlépés és a rövidital. Egyik szombat délelőtt K. rövidnadrágban ült az előszobai fotelban és olvasott. Nem tűnt különösebben ittasnak, csak a szokásos, vigyorral fűszerezett bambaság látszódott az arcán. Ahogy végignéztem rajta, rengeteg apró piros pöttyöt láttam a lábszárán. Lemerevedtem.

Tanulmányaimból beugrott a “petechia” szó, apró vérzések a bőrön, aminek egyik oka a vérlemezkék hiánya. Figyelembe véve az alkoholbetegséget, az emelkedett májenzimeket nagyon rossz érzéseim támadtak. Odaléptem a férjemhez, felemeltem az arcát, gyengéden lehúztam az alsó szemhéját ahonnan előtűnt a sárga szemfehérje. Azonnal felhívtam apósomat és beszámoltam neki a tünetekről. Pillanatokon belül nálunk termett, megvizsgálta a fiát és azt mondta, hogy baj van, kórházba kell menni, de nem a pszichiátriára. Belgyógyászati kezelésre van szükség. Szombat lévén ő sem tudott csodát tenni, de hétfő reggelre szerzett szabad ágyat és beszélt egy kollégájával.

Istenem, micsoda mázli, hogy a főnökömmel már beszéltem a férjem betegségéről! Kénytelen voltam ugyanis telefonálni neki, hogy hétfőn reggel nem tudok időben menni a váratlan kórházi program miatt. Bár, őszintén szólva a párom életében egyetlenegy kórházi esemény sem volt váratlan. Azon imádkoztam, hogy hétfő reggelig ne történjen komolyabb baj. Valamit K. is megérezhetett, mert azon a hétvégén nem ment annyiszor a sarki kocsmába.

Eljött a hét első napja és reggel 8-kor már egy közeli kórház belgyógyászatán vártuk a főorvos asszonyt, akivel apósom előzőleg beszélt. Nagyon barátságos, magas, vékony, barna hajú, szemüveges, nálam pár évvel idősebb hölgy jött oda hozzánk. Ő volt dr. B.

A férjemet egy ápolónő bekisérte az egyik kórterembe, a főorvosnő pedig váltott velem néhány szót. Apósom már biztosan ecsetelte, hogy mi az általános helyzet, mert dr. B. nekem csak ennyit mondott: “Most törődjön a saját életével, a férje miatt ne aggódjon. Nem kell minden nap látogatnia”. Így leírva, e szavak ridegnek tűnnek, de akkor korántsem hangzottak így. A főorvosnő hangjában volt valami mélységesen megnyugtató, éreztem, hogy ő tudja mit beszél. Ő volt az első kívülálló szakember, aki az én lelkemmel is foglalkozott, aki értésemre adta, hogy most végre magamra is gondoljak. Örök hálával gondolok rá.

Másnap munka után persze muszáj volt a férjemet meglátogatnom. A szervezete most volt a legmélyebb pont alatt. A múltkori pelenkás ágyhoz szíjazottság állapotában is jobb volt a vérképe. Egyszerűen csoda, hogy még élt. A vérlemezkéinek száma a normál érték kb. negyvened részére csökkent, míg az egyik fontos májenzimje pedig a normál érték százszorosa nőtt. Akár Guiness rekordnak is beillik az a kb. négyezres gamma-GT. Ismét infúziókkal kellett valahogy visszahozni a valóban élők sorába. Hála dr. B. szakmai tudásának ez ismét sikerült.

Amikor a férjem már felhagyott az ivással, egyszer elmondta nekem, hogy abban a kórteremben a főorvosnő a gyógyszereken kívül egy rövid beszélgetéssel is próbált a helyes útra rámutatni. A szobában még egy beteg feküdt, egy fiatal fiú. Végstádiumú tüdőrákja volt. Ennek a szegény, ártatlan srácnak a történetét használta fel dr. B. arra, hogy a férjem gondolatait beindítsa. A főorvosnő elmondta, hogy a fiú sportoló volt, sosem használt semmilyen önpusztító szert, 30 éves sincs és mégis hamarosan meg fog halni, nem tudják megmenteni. “Maga pedig pénzért veszi a betegséget” – zárta le a beszélgetést dr. B.

Ez az orvos tényleg tudja mivel hasson. Nem azt szajkózta a páromnak, hogy igyon kevesebbet, meg gondoljon a családjára, meg a családfára, meg a homeopátiára, meg a fene tudja mire. Nem. Elmondott egy történetet és a betegére bízta, hogy milyen következtetést von le. A szavai jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy K. lassan kezdett megbarátkozni a korábban elképzelhetetlen gondolattal: segítségre van szüksége, gondot okoz neki az alkohol. A vezérhangya beindult, lassan, nagyon lassan…

Lejegyezte: Anonima