Egy alkoholista legnagyobb napja

alkoholizmus-tereapia-itube-blogja

Végre elérkezett alkoholista férjem ivós életének legnagyobb napja! Hangosan kimondta, hogy segítségre van szüksége, és beszél egy szakemberrel. Viszonylag gyorsan felkeresett egy addiktológust és megegyeztek, hogy  részt vesz az illető szakmai irányításával folyó 6 hónapos terápián. A beszélgetés és a terápia kezdete között azért eltelt pár hónap, de úgy tűnt, hogy az elhatározás erős. És valóban az volt!

Én is úgy éreztem, hogy a csoda kezd testet ölteni, talán véget ér a vesszőfutás és ismét kiegyensúlyozott lesz a lelkem. Nagyon örültem, bár a jól berögzött gyanakvás azonnal működésbe lépett. Mi lesz, ha mégsem megy el a terápiára? Mit tegyek, ha elmegy, de 2 nap múlva feladja? Hogyan győzzem meg, ha ez utóbbit választja? Milyen lesz az életünk, ha a terápia eredménytelen? Elég-e a 6 hónap? Képes lesz-e feltétel nélkül el- és befogadni az ottani útmutatást? Nem akarja-e majd felülbírálni?

Látjátok? Csupa negatív gondolatok. Az alapvetően optimista természetem az évek során lassan átcsapott pesszimista szemléletmódba. Ezt teszi a rossz tapasztalat, ami ellen nem tudtam védekezni. Tehát muszáj volt áthangolni magam, és hinni, hogy sikerülni fog. Beláttam, hogy nem aggodalmaskodhatok 6 hónapig, nem töprenghetek még be sem következett problémákon. “Mindig csak a mai nap” – ezt a szlogent akkor még nem ismertem.

Elérkezett az a bizonyos hétfő reggel, amikor beszálltunk a kocsiba, és végre a sebességet képletesen is egyesbe tehettem. Elindultunk. A kilométerek csendben fogytak, a férjemben még volt némi alkohol előző estéről, de láttam rajta, hogy “normál” körülmények között most már menne a kocsmába. A “Neszmélyi borút” tábla láttán kicsit elbizanytalandotam, hogy jó irányba megyünk-e. Aztán arra gondoltam, hogy ez a tábla nemsokára a hátunk mögött lesz, azaz el fogjuk hagyni.

Végre megérkeztünk egy barátságos helyre, ahol még barátságosabb emberek fogadtak. A férjemet azonnal “elvitték” a leendő szobájába, engem pedig egy beszélgetésre várt az addiktológus. “Miért olyan ijedt?” – ez volt az első kérdése. Ott akkor, abban a pillatban még nem mertem elmondani neki, hogy félek a férjem kudarcától. Mindenesetre a szavai megnyugtattak, vidám, mosolygós arca végig kisért a hazefelé vezető úton.

Évek óta először éreztem örömet. Be kell vallanom, hogy nagyon jó érzés volt a tudat, hogy most egyedül leszek egy darabig. Nem kell senkihez alkalmazkodni, nem kell állandó készenlétben lenni, figyelni nincs-e baj. Talán megszabadulhatok az állandó vizslatási kényszertől. Az addiktológus egyénisége alapján úgy éreztem, hogy a férjem nem fog megszökni, végig fogja csinálni a terápiát. Óriási volt bennem a bizalom. Azért az is fontos volt, hogy szombatonként mehetek látogatni.

alkoholizmus-tereapia-utja-itube-blogja
Útban a reményhez

A hazafele vezető út 160 kilométere gyorsan eltelt, tényleg amolyan szabadságba vivő utazás érzése fogott el. Kora délután értem haza, napsütésben, szinte új emberként. Ahogy beléptem az előszobába furcsa látvány volt az üres fotel, a teljes csend. Amikor nem az ágyban feküdt a férjem, akkor ott szokott ülni két „séta” között. (Persze időnként dolgozott is, de a munkahelye tekintetében ritka szerencséje volt, ami megér egy külön “misét”.)

Leültem és elkezdtem gondolkodni, hogy most akkor mi is történt, azaz én hogyan kezeljem az új helyzetet. Mindenesetre el kell kezdenem az áthangolódást, és nem szabad folyton rá gondolni. Korábban is amennyire lehetett, igyekeztem az érzelmeimet nem magamba folytani. Ez ösztönösen jött, de nem abban nyilvánult meg, hogy kiabáltam vagy törtem-zúztam volna, hanem próbáltam keresni valamilyen gyors, pozitív eredményt produkáló elfoglaltságot. A kertben a füvet igen gyakran lenyírtam, a ház előtti területen még a szomszédok részét is karban tartottam. Mindig ültettem új virágot. Ha az időjárás bekényszerített, elővettem a varrógépem és kreáltam egy új szoknyát vagy blúzt. Még a kerti csap mellé egy asztalt is gyártottam.

Annyira jó érzés volt ezekre az eredményekre gondolni. A sikereim ugyan nem tudták teljes mértékben kompenzálni a férjem alkoholizmusa miatt keletkezett űrt, de az önértékelésemnek nagyon jót tettek. Ezek a megvalósított célok emlékeztettek arra, hogy nem csak a sofőr, kertész, házvezetőnő, titkárnő és ápolónő szerepére vagyok alkalmas, amit ráadásul nem önként vállaltam.

Azaz álljunk meg egy pillanatra! Mégis önként vállaltam, de nem tudatosan. Az alkoholbeteg párom viselkedése révén egyszerűen belecsúsztam azokba a szerepekbe. Egy csomót átvettem az ő tennivalóiból, mindennek éreztem magam csak nőnek és feleségnek nem. Szerencse, hogy nincs közös gyerekünk, mert szegény sokat szenvedett volna. A férjem saját gyerekei is kicsit megtapasztalhatták e betegség árnyoldalát. Velük erről soha nem beszélgettem, csak az apjukkal kapcsolatos legfontosabb egészségügyi történésekről tájékoztattam őket. Nekik nem volt kérdésük, azaz valószínű volt, de nem tőlem várták a választ.

Egészen másként viszonyul az alkoholistához a feleség, a gyerek, a testvér, a sógor, a szülő, a barát, a munkatárs. Hál’istennek azt nem tudom, hogy milyen lehet egy akoholbeteggel és gyerekkel, esetleg gyerekekkel egyidőben megbírkózni. Gondolom nagyon nehéz.

Lejegyezte: Anonima