Újratervezés

hozza-allas-valtoztatas-alkoholbeteg

Egyszer a testvérem kérdezte az ezredik panaszáradatom után, hogy “és mi a terved?” Ez a kérdés jutott eszembe újra és újra a férjem távollétének első hetében. Milyen tervem lehet nekem egy olyan ügyben, amire semmi befolyásom nincs? Egy pillanat! Valamire mégis csak van hatásom: a saját hozzáállásomra. Persze ezt is csak lépésenként tudom megvalósítani. Ekkorra már elég sokat olvastam az alkoholbetegségről, tudtam, hogy nekem is fel kell készülnöm a terápia alatt. Bár én fizikailag otthon voltam, naponta dolgoztam, de a lelkemben, a tudatomban rendett kellett tennem. A “tervem” a következő volt.

Először a régi sérelmeket ássam mélyre. Átmenetileg egy jó magasan levő polcra kell tennem a régi, fájó emlékeket, a borzalmakat, melyek a párom alkoholizmusában gyökereztek. Nem szabad felidézni a frissen festett konyha tűzhelyén felejtett lecsóból felcsapódó lángokat; az előtérben vérző fejjel elterülő testet; a vendégek előtt kiböfögött megalázó szavakat; munka után hazafele közeledvén szorító gyomorgöcsöt; az autózást a méteres hóban egy távoli vasútállomásra mert a férjem rossz helyen szállt le – nem is érdemes tovább emlékeznem. Nem egyszerű feladat, de hát nem vagyok mazochista, a szenvedés nem okoz élvezetet.

vizslatas-az-alkoholista-utan
A szomorú szemű vizslató társ

A második lépés az lenne, hogy megyszüntessem a gyanakvást, bízzak a férjemben. Nos, ez kemény dió! Az állandó vizslatási kényszer szörnyű mélyen belém ivódott – ha-ha-ha „ivódott” pont ide illő szó! Pedig valahogy túl kellene lépnem; ideje lesz felhagyni azzal, hogy a férjemet árnyékként követem, azt lesve mit csinál. Persze mindezt úgy, hogy az egész „véletlennek” tűnjön, mintha pont nekem is a lakás vagy a falu azon pontján lenne dolgom. Most már nem is tudom miért követtem többször is kocsival, hogy saját szememmel lássam amint a kocsmába lép.

A gyanakvás talán a rengeteg hazugságból nőtt ki, és ha a hazudozásnak vége, a gyanakvásom is megszűnik. Viszont honnan fogom tudni, hogy igazat mond? Ha kétkedek, akkor ismételten a gyanakvásba zuhanok és pont annak kiirtása a célom. Úgy éreztem, hogy csak egy megoldás létezik: az lesz az alapállásom, hogy a férjem nem hazudik, ezentúl elhiszem, amit mond. Ha már vállalkozott a terápiára, miért hamisítaná meg a valóságot?

A harmadik teendő lenne a megbocsátás, ami szintén nem varázsütésre történik. A régi sérelmeket egy időre félretenni nem egyenértékű a felejtéssel. Talán lesz alkalom ezekről beszélgetni, ha majd a férjem eljut a „jóvátétel” lépéséig. (No meg én is.) Talán a megbocsátás tűnik a legkönnyebbnek, hiszen az alkoholizmus betegség, a férjem beteg, a beteg ember pedig gyakran nem ura önmagának. Pláne nem egy szenvedélybeteg. A férjem jó és békés ember, nincs benne semmi gonoszság, sem erőszak. Tudom, hogy nem akart sosem megbántani, és ha mégis megtette az „etilkének” volt köszönhető.

A negyedik feladat, a stílusváltás. Biztos, hogy időnként valamilyen apróbb kritikával ezentúl is illetjük egymást. Legyen az akár a padlón felejtett koszos zokni, az üres tankkal otthagyott autó, a túl hangosra állított zene, vagy a kellemetlenül nagy sebesség az autópályán – és még ezer kicsi bosszantó dolog. Pár éve láttam egy kisfilmet, “Újratervezés” címmel, mindössze 12 perces mű, ami nagyon nagy hatást tett rám. A filmben egy házaspár női tagja állandóan kritizálta a férjét vezetés közben. Remek tükör a gyakran értelmetlen házastársi civódásokról. Számomra a film legnagyobb tanulsága az volt, hogy a jogos kritikát érdemes elmondani, de megfelelő stílusban, nem ösztönösen felcsattanva. Itt lép be az önfegyelem, amit a mai napig csiszolgatok.

Szóval a férjem terápiájának első hetében elhatároztam, hogy nem hánytorgatom fel a múltat, nem gyanakszom, elhiszem amit mond, és nem fogom letolni. Amíg ő a terápián vesz részt, nekem is lesz időm az új hozzáállás „elsajátításához”, az újratervezett viselkedésem megvalósításához. Ehhez mindenképpen önfegyelem és önbizalom szükséges.

kavezo-felepulo-alkoholista
Az új ember alkohol helyett kávét tölt a poharába

Pár kérdésre viszont nem tudtam még a választ. Milyen lesz ő, a terápiáról kijövő „új ember”. Vajon a viselkedése lehetővé teszi-e az én elképzelt tervem megvalósítását? Vissza tudjuk-e állítani azt a meghitt, régi közös életünket, amit „etilke” szétszakított? A legnagyobb kérdésem pedig az volt, hogy mennyire lehetek majd őszinte? Elég stabil lesz-e az állapota ahhoz, hogy elviseljen egy apróbb kritikát és a rekació ne a kocsmába vezető út legyen.

Kicsit ahhoz hasonlítottam az egészet, mint amikor az amputált lábú ember járni tanul. Először mindenki sajnálja, óvja, segíti, de amikor elmúlik a kezdeti trauma érzése visszatérnek a hétköznapok. Az alkoholbetegnek és társának is meg kell találniuk a maguk mankóját, amire támaszkodhatnak. Az alkoholista számára mindig nyitva áll az AA csoport, a társának az Al-Anon, a gyerekeinek pedig az ACA. Az én Al-Anonos tapasztalatom eléggé rendhagyó, és megér egy „külön misét”. Erre legközelebb visszatérek.

Lejegyezte: Anonima