Kinek a szenvedélye?

Ő iszik én meg szenvedek

Fogj egy vastag szemüveglencsét, ami a te szemednek nem jó és azon át nézd a tárgyakat. Mit tapasztalsz? Ha a tárgyak felé nyúlsz, nem a valós helyén látod azokat, hanem mintha el lennének tolva, mert az üveg elrontja a látásodat.

Képletesen szólva, életem egy szakaszában én is ilyen vodkásüveg talphoz hasonló szemüvegen át láttam szinte mindent. Pedig azokat az üvegeket a társam itta ki, de mégis eltorzították az én világom is. Csak sok év alatt, fokozatosan ismertem fel, hogy a torzító üveget nem nekem kell eltávolítani a látókörömből. Én csak az üveghez viszonyított saját helyzetemet változtathatom meg, az üvegbe kapaszkodó kézét nem.

Mit tegyek, hogy ne igyon?

Hosszú vergődés után két megoldást láttam, mert ugye mindig van megoldás. Sajnos az mindig csak utólag derül ki, hogy melyik bizonyult helyesnek.

Első út: kilépek az üveg útjából, de kérdés, hogy akarom-e, tényleg jó lesz-e nekem, nem lesz-e rosszabb? Ráadásul hogy lehetne ezt előre tudni? Nincs mód a hasonlításra, mert egyszerre nem lehet vele is és nélküle is élni. Ez a döntés legalább csak rajtam múlik, ebben nem dönthet más helyettem.
Második út: az üveget leteszi az a remegő kéz, amelyik egykoron az én kezembe kulcsolta ujjait, pengette a Beatles dalokat a gitáron, fekete-fehér zongorabillentyűkön elevenítette meg Bach zenéjét, és ezer oldalakat írt tele természettudományos elmélkedéssel. Ez a megoldás viszont nem az én döntésem, a meghozatalára nincs közvetlen hatásom, azonban segíteni tudok. És akarok is!

Zsigereimben éreztem, hogy az utóbbi út lesz a megoldás. Sokáig kórházban dolgoztam, laborban eltöltött éveim alatt egy csomó ember betegségére a véréből fény derült, de az alkoholbetegségre nem voltak tesztek. Olyanokról sosem hallottam. Az egekbe szökő máj enzim értékek csak tünetek voltak, de nem az alap betegséget jelentették. Csak felhívták a figyelmet, hogy hékás, valami öli a májadat! Márpedig az alkoholizmus betegség, és a beteget nem hagyom magára. Főleg olyan embert nem, akit nagyon szeretek és mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy a felépülés útjára lépjen.

Elhatároztam, hogy kivárom, míg ez a megoldás beindul, míg a kéz magától leteszi az üveget és ehhez én minden segítséget megadok neki, azaz kettőnknek. Szerencsére a mai napig ez sikerült, hogy holnap mi lesz az majd a következő 24 órában kiderül.

Az út nehéz volt, nagyon nehéz, sok fájdalommal, sírással, esküdözéssel. Pedig lehetett volna könnyebb is, ha előbb ismertem volna a Tizenkét Lépéses programot. Akkor ugyanis nem követtem volna el a tipikus hibákat, amik a tudatlanságból erednek, amelyek közül talán a legnagyobb az, hogy a MÁSIKAT akartam megváltoztatni. Az életemet nem én irányítottam hanem a társamon keresztül az alkohol. Mert az ő szenvedélye az alkohol volt, az enyém pedig a társam.